Gyengébb idegzetű/gyomrú és/vagy sznob olvasóim ugorják át ezt a posztot.

 Szóval szombaton támadt az az isteni ideám, hogy csinálok egy rettenetes babgulyást, hogy bélszínen/őzgerincen, etc. elkényelmesedett gyomrú vendégeim egyenek már valódi Magyar ízeket. Mi (a személyzet) természetesen igen keményen bekajáztunk a cuccból. Vasárnap személyzeti kajaként jó fokhagymás brassóit csináltam (Worcester-rel, mustárral, etc.), ma pedig remek ötletnek tartottam egy indiai csirkét összeütni kókusszal, ananásszal, curry-vel és - sok kukoricával. Csodás dolgokat műveltek emésztőszerveink, ígyhát a téma adott volt: a legbrutálisabb fingós sztorik életünkben.

 Megosztom veletek az én kedvencem. (Azt hittétek megússzátok, mi?)

 Néhány évvel ezelőtt a ....(censored) nevű étteremben voltam konyhafőnök, ahol volt egy bizonyos Csingilingi (valódi neve: censoooooored!) nevű pincérkollégám, aki perfekt német volt. (Amúgy is a német kultúra nagy tisztelője a fentnevezett úriember: lakásának előszobájában életnagyságú Hitler-kép, kutyája neve Rommel, a nyakában pedig folyamatosan egy kibaszott nagy Birodalmi Vaskereszt.) Egyszer föltettem neki egy diszkrét, nem provokatív kérdést az emésztésével kapcsolatban*, mire ő válaszul tökéletes németséggel előadta a következőt (eredeti nyelven meg sem próbálom reprodukálni):

"Mindennap 13:30-kor ebédelek. 14:00-kor beveszem a 150 mg-os Glükobájomat**, majd 14:30-tól 17:00-ig fingok.

 Német precizitás, eh?

 Egyszer igazán elemében volt, piruettezve, mérlegállásban és fütyülve is eregette az űrgyűrűfüttyöket, majd - egy különösen ihletett pillanatban - alfeléhez illesztette hangfelvételre állított Nokiáját*** és beleeresztett egy kapitális albumot.

 Gyönyörű volt. Neki is tetszett; annyira, hogy beállította csengőhangnak.

 Este 7 körül besételt az étterembe egy roppant decens család: Papa, Mama, két jófej 6-8 év körüli lurkó, vacsorázni. Csingi legszebb kincstári mosolyával odasétál felvenni a rendelést, kb. a leveseknél tartottak, amikor drága kollégám ingszebéből megszólalt: prrrrrrrrrrrrrrrúúúúúúúúúúúúúúúúúúúúppffffffffffáááhhhhhhhh.

 Majd újra. És újra.

 A kincstári mosoly megkövült a jó ember arcán, de (szakma az szakma!) ottmaradt. Apukának az "és két erdélyi húsgombóclevest" mondat közben elakadt a szava, de (úriember az úriember!) néhány pillanat némileg döbbent csend után befejezte a rendelésleadást, diszkrét háttérzajok (prrrrrúúúúúúúúúúppppffffáááááááhhhh!) kíséretében.

 Csingi barátom arca mintha Mount Rushmore-ról lenne, köszönetet mond, majd bevonul a konyhába rendelést leadni, ahol a teljes személyzet fogadja, csendes kínban tekeregve és vinnyogva, mivel mindezt a tálalóablakon keresztül volt szerencsénk végignézni.

 Míg én elkészítettem a rendelést, az inkriminált felszolgáló elvonult a zöldségespincébe, hogy hosszú, sikoltozós görcsök közepette kiröhögje - saját magát.

 Hát így születnek a vendéglátós legendák.

*Kb. így hangzott: Hogy a picsába tudsz ennyit fingani?

** Valami német emésztéssegítő gyóccer, mittomén, hogy kell leírni a nevét.

*** Ez nem a reklám helye; én pl. az Ericcsonra esküszöm.

 Na szevasztok.