Töredékes emlékeimből beugrik egy: a korai huszas éveimben járhattam, amikor egy idősebb haverom mondta: "meglátod, 30 után kezdenek el igazán rohanni az évek."
Miért most jutott ez eszembe?
Mert az ősz elmúlt. Nem eltelt, elmúlt. Szeptember elején elmentem az új munkahelyemre dolgozni, sütött a nap, baszom meleg volt, ma reggel meg felkeltem és realizáltam (idegen szavak, vágod mekkora zseni vagyok?:-)) hogy december van. Persze csináltam egy rakat dolgot közben, meg történtek fura események, de valahogy... nem ÉLTEM meg ezt az őszt. Mint ahogy a nyarat sem. Az idő elindult egy szédítő hullámvasúton lefelé.
Mi lesz a végén? Tényleg csak azért találtuk ki Istent, hogy ne kelljen annyira félnünk az út végétől?
Buta gondolatok ezek most, de nem tudok tenni ellenük. A nagy H mindenhol kísért; könyvek, filmek, táncok, zenék mind-mind arról szólnak, hogyan próbáljuk ezt elkerülni, vagy hogy tegyük elviselhetővé.
Mi indikálta (wowz, megint milyen szavakat tudok) ezt a posztot? Szimplán a rosszkedvem. Meg persze az egyszerű tény, hogy már nem tudok istenigazából szerelmes lenni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.